Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kép 

 

 

 

 

Kép

 

 

 

 

 

 

 

Kép

 

 

 

 

 

 

 

Kép

 

 

 

 

 

 

 

 

Kép 

Hazája Mexikó déli része. A hím 10-12 cm hosszú, zöld alapszínû, kékesen irizálódó oldalakkal, a test közepén élénkvörös csíkkal. A hím jellegzetessége a farokúszó kardra emlékeztetõ alakú nyúlványa. Az importált példányok szépségétõl messze elmaradnak a jelenleg medencéinkben tartott zöld Xiphophorusok. Az akváriumokat tenyészváltozatai népesítik be olyannyira, hogy a zöld alak mindinkább ritkaságszámba megy. A hõmérséklettel szemben nem igényes, 18 °C-os vizû medencében nyugodtan tartható.

 

Egy-egy nõstény 4,5-5 hetenként nagyszámú ivadékot szül. Nem ritkaság szülésenként a 200-250 ivadék sem. A nõstények szívesen fogyasztják újszülöttjeiket, ezért általában védeni kell azokat az anya kannibalizmusa elõl. A fiatalok gyorsan nõnek, ellenállóak. A Xiphophorus helleri és a Xiphophorus maculatus (Plaiypoecilius) hibridizációjának köszönhetjük a legelterjedtebb színváltozatokat. Így az alapszín szempontjából ismerünk: sárga, aranyvörös, vörös, valamint fekete változatokat. Az albínók, amennyiben vörös színfaktorral is rendelkeznek, akkor a vörös albínó (neurot) változattal állunk szemben. Az alapszíntõl függetlenül elterjedt a wagtail, a berliner és a tuxedo változat, valamint ezek kombinációi.
1961-ben indult hódító útjára a Simpson Xiphophorus, amelynek hátúszói megnyúltak. A hímek hátúszója elérhet a farokúszó kardjának közepéig, a nõstényé pedig túlnyúlhat a farokúszón. A lírafarkú változat - amely egy 1966-ban felfedezett mutáció - tovább bõvíti a már úgyis igen nagyszámú tenyészváltozatok számát. A különbözõ tenyészváltozatok egy részének szaporítása nehezebb, mint a "vad" típusé. Ezek egyrészt kevésbé szaporák, másrészt sokkal igényesebbek, mint a vad változatok. Így az aranyvörös színû egyedek mindkét ivarban gyakran terméketlenek.

 

 

 

 

 

 

Kép 

 

 

 

 

 

 

Kép 

 

 

 

 

 

 

Kép 

 

 

 

 

 

 

Kép 

 

 

 

 

 

 

 

Kép

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 Platti   

Kicsit kisebb testû, mint a xifók, és többféle színváltozata ismert.

 

Neonhal Neonhal

Ezt a kis, ékszercsillogású halat 1936-ban találta az Amazonas felsõ folyásának vidékén egy francia állat- és növénygyûjtõ. A ma már széles körben elterjedt és mindenki által megszerezhetõ halacska hosszú éveken át az akvaristák vágyálma volt. A 3-3,5 cm-re megnövõ, társas medencében is jól tartható neonhal nemcsak szépségével tûnik ki, hanem igénytelenségével is. Jól bírja az alacsonyabb, 18-20 °C hõmérsékletet, mert hazájában a nagy fák összeboruló lombkoronája alatt az állandó félhomályban a kis vizek nem tudnak felmelegedni. Nagyon alkalmazkodó. A hazájában igen lágy vízben élõ halacska jól tûri az akvárium sokszor kemény vizét. Minden apró, élõ eleséget és jobb mûeleséget szívesen fogyaszt. Egyik leghálásabb, legkedvesebb hala akváriumainknak. Hengeres teste a hátrésznél olajzöld, a mellrésze ezüstfehér, szemgyûrûjétõl a test közepén, a zsírúszó magasságáig 3 mm széles, kékeszöldben ragyogó, a neoncsövek csillogásához hasonló csík húzódik. A test hátulsó, alsó harmada élénkvörös színû. Úszóinak széle porcelánfehérrel szegett.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.